A domolykó nemzetséget a hengeres test, a nagy fej, a rövid hát és alsóúszók, az aránylag nagy pikkelyek, továbbá a kettesével és ötösével két sorban elhelyezett garatfogak jellemzik. A garatfogak koronája oldalról lapos és a vége horgas. A nemzetség legismertebb tagja:

A fejes domolykó
Leuciscus cephalus

Történelem, a régi magyar és latin elnevezésekkel.
Dr. Hankó Béla és Dr. Leidenfrost Gyula után ©

A fejes domolykó (Squalius cephalus) magyar nevei; domolykó, domorkó, egérfogó, fejérkeszeg, fejeshal, fejesponty, jác, ják, jászkeszeg, jászponty, jáz, keling, lógga, nagyfejű hal, száp, sütő, telen, telény, tomolykó, tömpekeszeg, törő.
Orra lapos, a végső állású száj hasítéka igen széles és hátrafelé nyúlik, teste csaknem hengeres.
A hátúszóban 3 és 8, a mellúszóban 1 és 16-17, a hasúszóban 2 és 8, az alsóban 3 és 7-9, a farokúszóban pedig 19 sugár van. Hossza a 60 cm-t, súlya pedig a 4 kg-ot is meghaladhatja.
Közép-Európa folyóiban és tavaiban, a legszélsőbb nyugattól egészen az Urálig, a tenger szintjétől egészen 1000 m-ig, sőt Svájcban egészen 1400 m-ig mindenütt a közönséges halak közé tartozik. Az Alpoktól délre kistermetű helyi változata él, amely legfeljebb 30 cm-re nő meg, és amelyet a Tessin-kantonban (Svájc) cavedano -nak neveznek.
Hazai előfordulási helyeit a következőkben jegyezték fel: Szeben, Olt, Maros, Szamos, Dráva, Mura, Zala, Balaton (Heckel), Duna, Vág, Garam, Tarca, Berettyó, Bódva, Ipoly, Körös, Kraszna, Küküllő, Latorca, Poprád, Rába, Sajó, Szernye, Vargyas, Füle, Kormos, Zagyva, Torna (Herman O.). A felnőtt fejes domolykó kisebb halakkal, békákkal, rákokkal, sőt egerekkel is táplálkozik. Az irodalom idáig csak arról tud, hogy a domolykó és a csuka bekapja a vízbe pottyant egeret, de azt, hogy a partról ragadja el, legfeljebb a halászok előtt volt ismeretes. Legalább ez gyanítható abból, hogy a nép a fejes domolykót a Duna mentén
egérfogó - nak nevezi. A fejes domolykó a szélhajtó küsszel kereszteződik.