Hol keressük:
A harcsa nagyobb folyóink és tavaink ragadozóhala, nappal búvóhelyet keres magának, többnyire éjszaka aktív. Búvóhelyül elõszeretettel választ nagyobb gödröket, mélyedéseket, amennyiben nincs ilyen gyakran beáll a medertörés vonalába is. Mindig a legmélyebb részeken kell hogy keressük egyaránt folyóvízen és tavon. Folyókon nappal többnyire alámosott partoldalak mély, örvénylõ vizénél tartózkodik. Éjszakai órákban kihúzódik egészen a part széléig a bandázó kishalak után. Tavakon is a legmélyebb részeket kedveli, de érdekes tapasztalat, hogy fõleg tavaszi hónapokban, amikor a napsütés felmelegíti a partszéli vizeket, a harcsa kimerészkedik partközelbe sütkérezni. Ívási idõszakban nagyobb bedõlt fák mellett, gyökerekkel benõtt partoldalon tartózkodik, ikráit õrizve.

Kapási idõk: Mivel a harcsa éjjeli ragadozó, a kapási idõk is kitolódnak erre a napszakra, de kivételt képez az idõjárás alakulása. Elsõsorban a nyári fülledt melegben kirobbanó zivatarok elõtt fokozódik az aktivitása, idegessé ingerlékennyé válik, állandó mozgásban van, szinte mindennek odavág ami elékerül. Ilyenkor aratnak a pergetõhorgászok. Ha napközben van a zivatar akkor a vihar elcsitulása után már nem nagyon mozog, elfekszik a mederfenéken. Este sötétedés után 1 órával már érdemes bevetni a harcsára felcsalizott horgot, amennyibe éjfél után 1 órával még nincs kapásunk, kár tovább próbálkozni. Alkalmasak még a napfelkelte elõtti órák is, gyakran a harcsa ilyenkor is táplálkozik. A vizszintingadozásra is reagál a harcsa, ez az a hal amelyik zavaros vízbe is táplálékot vesz magához, ilyenkor kihúzódik egészen a partmenti vizekre is. Áradás elõtti ún. "pezsdüléskor" fokozódik a kapókedve, áradáskor étvágyát megtartja, az ár levonulása után visszahúzódika mélyebb vizekbe. Valószínûleg ez azzal magyarázható, hogy áradás idején a víz elönti az árteret és onnan számos bogarat, férget, pockot hoz a víz magával, és a harcsa teletömheti a gyomrát, ilyenkor halat is ritkán fogyaszt.

Horgászmódszerek: A harcsára az úszózás, fenekezés, pergetés, valamint egy speciális horgászmódszer: a kuttyogatás módszerével horgászhatunk. Az úszós horgászmódszer nem terjedt el eléggé, ennek ellenére eredményes lehet, fõleg állóvizeken, tõzeglápokon (Vajai õstó) ahol csónakból horgászunk, és nem kell messzire hajítani a felcsalizott horgot. Az úszó nagyméretû legyen, lehetõleg olyan anyagból készüljön ami ellenáll a mechanikai sérüléseknek (parafa, hungarocell), felhajtóereje nagy. Az úszót sohase fekekezzük le, tapasztalat szerint a védekezõ harcsát gyakran amiatt veszítjük el, hogy az ólom elakad a fenéken lévõ akadályba. A fenekezõs horgászmódszer a legelterjedtebb, legnagyobb számban ezzel a módszerrel fogják a legtöbb harcsát. Az ólom legyen nagy, mivel jelentõs távolságra kell eljuttatnunk a felcsalizott horgot, az ólom alakja állóvízen gömbölyded, míg folyókon lapos, hogy a sodrás el ne vigye. Éjszakai fenekezõ horgászatnál elengedhetetlen kellék egy megbízható mûködõképes viharlámpa, amelynek a vízfelõli oldalát staniolpapírral lefedjük, mert a fény zavarhatja a partmentén tartózkodó halakat. Éjszaka ugyanis a harcsa kihúzódik a part közelébe, hogy apró halakat ragadozza. Kapásjelzõt nem érdemes használni, mivel a harcsa oly erõsen ragadja meg a csalit, hogy gyakran a gyanútlan horgász horgászbotját is vízberántja. A bot hegyének bólogatásából tudunk következtetni a kapásra, amely elõször egy- két rántás, majd egy határozott erõs húzás formájában jelentkezik.

A követekezõ horgászmódszer a pergetés, amellyel a "látott" harcsát lehet megfogni a legkönnyebben. A pergetéshez mûcsaliként használhatunk támolygó illetve körforgó villantót (nagyobb méretût). Támolygó villantók közül a kanál formájúak váltak be legjobban (ABU Toby, DAM Effzet). A körforgó villantóknál a szélesebb kanalúak a legmegfelelõbbek (Mepps Long Killer). A gumihalakkal való horgászat is eredményes lehet, itt a nagyméretû gumihalak jöhetnek csak szóba, a horog szerelésénél azonban ügyelnünk kell arra, hogy stabilan legyen rögzítve, ugyanis elképesztõ erõhatásoknak van kitéve a harcsa szájában a szerelék. Woblerrel való horgászatnál zavaros vízben mindig feltûnõ színû woblert válasszunk, tiszta vízben pedig olyat amely a legjobban hasonlít a vízben lévõ táplálékhalakhoz. Rendkívül ügyeljünk a mûcsali zsinórra való felerõsítésére. Ha a harcsa a felszínen rabol, tehát látható, akkor úszó woblert használjunk (Rapalák közül: J, SSR, Original). Amennyiben erõmûvek alvizén horgászunk pergetve úgy a merülõs woblereket részesítsük elõnyben (gyakran nappal is mozog a harcsa az erõmûvek kavargó oxigéndús alvizén). A mûcsali vontatásánál ügyeljünk a jó vezetésre, gyakorlott pergetõhorgász meg tudja szinte méterre pontosan mondani, hogy milyen mélységben jár a mûcsalija. Feltûnõen szakaszosan kell vezetni a mûcsalit, ugyanis a harcsa látása nem olyan erõs, inkább a mozgásérzékelõ szervei a kifejlettebbek. A következö horgászmódszer talán a Magyarországon használtak közül a legeredményesebb Ez a kuttyogatás. Õsi magyar horgászmódszer, amely a harcsa jó hang illetve rezgésérzékelõ tulajdonságait használja ki. Speciális eszközre van szükség hozzá az ún. kuttyogatóra, amely anyagát tekintve készülhet fémbõl és fából egyaránt (a szegedi halászok konyhakésbõ készített kuttyogatót használnak, míg a felsõ Tiszán a diófából faragott kuttyogató mellé teszik le a voksukat a harcsavadászok). Maga a szerszám három fõ részbõl áll: nyél, él, kanál. Sok vita kering arról, hogy a kuttyogató hangja valójában mit utánoz, egyesek szerint a vízbe ugró békát, mások szerint a harcsa rablásának hangját, egy biztos: az egyik legeredményesebb horgászmódszer. A kuttyogatás mozzanatai a követekzõk: Mindig csónakból történik, a szereléken csak eg y kötést engedjünk meg, ez pedig a horogkötés legyen. A szerelék nem tartalmaz mást mint egy, vagy kettõ 80-150 g-os szivarólmot, amit a zsinórra felfûzünk, alá ütközõt teszünk. A legalsó ólom aljára szoktak piros rojtot kötni, meg lehet próbálni, sokak szerint nincs sok jelentõsége. Ezután jöhet a horog felkötése, amit nagyon gondosan végezzünk, mivel itt a leggyengébb a szerelékünk. A kuttyogatás technikája a következõ: A "fát" jobb kezünkbe fogjuk, a mozdulatot a víz felé elõször válból indítjuk, majd ahogy a vízre ér a kuttyogató tányérja a karunkkal húzunk egyet, az utolsó fázist a csukló erõteljes határozott mozdításával fejezzük be. Ha tökéletesen csináljuk, nem lesz loccsanó a hang, hanem olyan mint amikor egy dugót kuhúznk az üvegbõl, sok gyakorlást igényel, de az eredmény kárpótolhat minden gyakorlásra szánt óráért.A hangot tulajdonképpen a kuttyogató tányérja által húzott víztölcsér leszakadása hozza létre. Felszerelés: A harcsázáshoz erõs felszerelésre van szükség, mivel a legkeményebben védekezõ halfajok egyike, és ha belegondolunk, hogy testömege meghaladhatja a 50-80 kg-ot akkor joggal választhatunk kemény szereléket. Úszós, illetve fenekezõs horgászathoz hasonló felszerelést alkalmazzunk, talán annyi különbséggel, hogy úszózásnál kicsit hosszabb legyen a horgászbot. A bot hossza 3-3,6 m, akciója B, illetve parabolaakció, dobósúlya 150-350 g, a bot önsúlya nem lényeges mivel itt nem tartjuk állandóan kézbe a botot. Az orsó minimum 70-es zsinórkapacitású legyen. A zsinór legalább 40-es, de ahol nagyobb harcsára is számíthatunk, illetve akadós a terep ott bátran használhatunk akár 70-es átmérõjû zsinórt is. Az utóbbi idõben elterjedt a multifil zsinór amit a harcsázásnál is nagy sikerrel bevethetünk. Elegendõ a 30-35-ös átmérõjû, mivel ennek nagyobb a szakítószilárdsága mint a hagyományos monofil zsinóroké. A horog legyen tûhegyes és vastaghúsú, mivel roppant nagy erõviszonyoknak van kitéve, a márka szempontjából a WMC-t, illetve a Mustad-ot ajánlom 3/0-7/0-ás méretben. A horog vásárlásakor ne fukarkodjunk, érdemesebb megvenni a kissé drágább, de jobb minõségû horgot. pergetésnél a bot legyen 3-3,3 m hosszú, dobósúlya 80-150 g, akciója B, a gyûrûk, külünösen a keverõgyûrû legyenek nagy méretûek, itt már lényeges szempont a bot önsúlya mivel egész idõ alatt a kezünkben tartjuk, kompromisszumot kell találni. A zsinór legyen strapabíró, és erõs, ugyanakkor rugalmas, méretét tekintve sohasem használjunk 35-ösnél vékonyabbat. Az orsó legalább 4 csapágyas legyen a legkorszerûbb nyújtott, polírozott dobbal, mert csak így dobhatunk megfelelõ távolságra, fékrendszere megbízható legyen. A kuttyogató felszerelés a legkülönlegesebb, így ezt hagytam a végére. A bot szokatlanul rövid 1,8-2,0 m, de viszont rettenetesen erõs, dobósúlya 250-500 g, sokan tengeri bototkat használnak, ezeknek a spiccgyûrûje görgõs kivitelû, igy a zsinór kevésbé csavarodik. Az orsó nagyméretû, elõnyös a multiorsó használata, mivel erre fér fel sok zsinór, és ami a legfontosabb csavarodásmentesen. A zsinór mindenképpen fonott zsinór legyen, mert a fenéken lévõ akadályok mellett úszik el a horogra akadt harcsa, így strapabírónak kell lenni. A horog minimum 3/0-ás méretû hegyes vastaghúsú legyen, sokan háromágú horgot használnak, de az egyágú is megteszi. Fárasztás, kiemelés, élvetartás: A harcsa az édesvízi halaink közül a legkitartóbban küzdõ halfajta. Megakasztás után, mint egy mozdony elkezd rohanni, ilyenkor a gyanútlan, tapasztalatlan horgász a botot is alig képes kézben tartani. Ha ilyenkor nem sikerül megállítani zsinórszakadás lesz a horgászat vége. Az elsõ kirohanás után általában elfekszik a fenéken a hal, csak a fejét lóbálja, ilyenkor a féket kissé ki kell engedni, és a horgászbot nyelére ütéseket kell mérni, vagy pengetni kell a feszes zsinórt, általában erre nekirugaszkodik a harcsa egy újabb kirohanás erejéig, de ijenkor már fogytán van az ereje. Meg kell próbálni a víz felsõbb rétegeibe késznyszeríteni, és állandó mozgásba tartani, ha nem engedjük lefeküdni a fenékre akkor már majdnem biztos a siker. A fárasztás következõ szakaszában a harcsa fejre állva próbál megszabadulni a "kantártól", ilyenkor farkával ostorozza a zsinórt ami a horgászboton erõteljes rántgatásokban mutatkozik meg. Ilyenkor szokta öszsekenni nyálkával a zsinórt, ami a fárasztás ideje során eggyre feljebb csúszik, egyes horgászok következtetni tudnak az esetleg elszabadult hal méretére, ez tulajdonképpen nem mindig fedi a valóságot. Az utolsó fázisban a hal buborékokat enged ki magából, ez már biztos jele a fáradásának, majd a zsinór hajlásszöge elkezd csökkenni, végül a harcsát is megpillantjuk. Még ilyenkor is tartogat õkelme meglepetéseket a gyanútlan horgász számára, csak akkor szabad a kiemelést megkísérelni, ha a harcsa fejét megérintve a hal már nem kezd el kirohanni. A kisebb példányokat természetesen szákoljuk, mindig fej felõl merítsünk, ha a feje benne van a szákban a többi testrésze engedelmesen utánnacsúszik. kézzel is meg lehet próbálkozni a kiemeléssel, erõs kesztyût érdemes húzni, mert a harcsa tûhegyes kefeszerû fogazata könnyen lehámozhatja az ember kézfejérõl a bõrt. Még egy tanács: kézzel való kiemelésnél, a harcsa fejét mikor a vízbõl kiemeljük, a testét tengelyirányban elkezdi csavarni, a 6-8 kg-os példányok képesek a horgász kezét is kicsavarni. Ezért a legcélszerûbb ilyenkor a mellúszó kemény sugarát a másikk kézzel megragadni, és mikor elkezd csavarodni, ellenkezõ irányba kell fordítani. A legbiztosabban vágóhoroggal lehet kiemelni a harcsát, amikor felénk úszik és a szája résnyire tátva van az alsó álkapcsába kell beakasztani a vágóhorgot, és egy határozott húzással kell kiemelni. A vágóhorgot sohasem hurkoljuk a csuklónkra, sokszor elõfordult már baleset emiatt, hogy a még nem kellõen fáradt harcsa megugrott, és csak a szerencse no meg persze a csónakdeszka mentette meg a horgász életét. Életbentartása többféleképpen is lehetséges, régen bárkákban tárolták, gyakran a kiemelése nem volt egyszerû mert a harcsa gyakran odakapott a horgász kezére. A legegyszerûbb módszer a felkantározás, az alsó álkapocsba erõs kötelet fûzünk, és azt stabilan kikötjük. Mindig annyi kötelet kell engedni a harcsának hogy el tudjon fekükni a fenéken, mert az állandóan mozgásban lévõ harcsa hamar elpusztul.